Keresd meg az első nyomot!

Tamási Áron 1897. szeptember 20-án született a Hargita megyei Farkaslakán. Édesanyja, Fancsali Márta és édesapja Tamás Dénes szegénységben, becsülettel neveli öt gyermekét (mellettük hatot temet el egészen kicsi gyermekként). Áron kezében tízéves korában elsül egy pisztoly, s ez a bal kezén olyan sérülést okoz, hogy alkalmatlanná lesz a földműves mesterségre. Így válik a nagybácsi, Tamási Áron gyulafehérvári nagyprépost támogatásával 1910 szeptemberétől a székelyudvarhelyi katolikus gimnázium diákjává. 1916-ban besorozzák katonának, két évvel később tesz majd hadiérettségit, azt követően Gyulafehérvárra vezénylik tisztiiskolába. 1918-ban az olasz fronton harcol, részt vesz a piavei 13. offenzívában, Nagyezüst Vitézségi Éremmel és Károly-csapatkereszttel tüntetik ki. 1918 novemberében jogi tanulmányokba kezd a kolozsvári egyetemen, majd átiratkozik a Kereskedelmi Akadémiára, ott szerez diplomát. Rövid ideig a Hitelbanknál, és brassói Népbanknál dolgozik.
1922-ben érkezik az első irodalmi siker: a Keleti Újság novellapályázatára beküldött, Szász Tamás, a pogány című írása első díjat nyer. Az év őszén meghal addigi életének legfőbb támasza, a nagybácsi. 1923-ban megjelenik a Tizenegyek című antológia, amelyben Tamási Áron három novellával képviselteti magát. Épphogy beindul művészi karrierje, amikor anyai nagybátyja, Fancsali Gáspár meghívására Amerikába utazik. Előbb alkalmi munkával, később banktisztviselőként tartja el magát, New Yorkban, Garyban és a nyugat-virginiai Welchben dolgozik. A tíz évre tervezett amerikai tartózkodásból végül csak három lesz, 1926 májusában hazatér. Amerikában folytatja az írást: a kolozsvári Magyar Színház pályázatára benyújtja első színművét, az Ősvigasztalást. Nem nyer, s az általa is elfeledett kézirat csak halála után, 1973-ban kerül elő. Hazaküldött novellái sorra jelennek meg az erdélyi lapokban. 1925-ben napvilágot lát első novelláskötete Lélekindulás címmel.
1926-ban feleségül veszi Holitzer Erzsébetet, akit még Amerikába indulása előtt jegyzett el. Menyasszonya fáradozásainak köszönhetően lát napvilágot még Tamási hazaérkezése előtt a Lélekindulás. Újságíróként dolgozik, szerkeszti a kolozsvári Ellenzék irodalmi rovatát, meghívják a Kemény János marosvécsi kastélyában megalakuló Erdélyi Helikon írói közösség alapító tagjai közé. Benedek Elek „erdélyi különítményének” tagjaként tizenhat városban vesz részt előadóesten. A Trianon után szükségszerűen megteremtendő önálló erdélyi magyar irodalom egyik legnagyobb reménységeként tartják számon. 1928-ban megjelenik első regénye, a Szűzmáriás királyfi Kós Károly illusztrációival, 1929-ben Baumgarten-díjjal tüntetik ki, amelyet még háromszor átélhet, 1932-ben pedig útjára indul az Ábel-trilógia (1932 – Ábel a rengetegben; 1933 – Ábel az országban; 1934 – Ábel Amerikában).
A Brassói Lapok önálló rovatot biztosít számára Tiszta beszéd címmel, és újabb színpadi játékkal, az Énekes madárral jelentkezik, amelyet az Új Thália együttes mutat be először Budapesten, 1935 novemberében. Ebben az évben jelenik meg egyik legkedvesebb regénye, a Jégtörő Mátyás. 1936-ban újabb színmű születik, a kolozsvári teátrum pályázatán lesz nyertes a Tündöklő Jeromos, amely egy hónap múltán már színpadra is kerül. A Ragyog egy csillag, a Virágveszedelem, a Szülőföldem – mind a harmincas évek második felének termései. 1941-ben a budapesti Nemzeti Színház mutatja be Vitéz lélek című komoly játékát, 1942-ben pedig a Csalóka szivárványt, s megjelenik novelláinak gyűjteménye Téli verőfény kötetcímmel.
1943 májusában a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választják, és megkapja a Baumgarten-nagydíjat. Az állandó fenyegettség miatt 1944-ben második feleségével Salgó Magdolnával elhagyják Erdélyt. Budapest ostromakor Bajor Gizi nyújt menedéket az író számára. A háború után 1945 és 1947 között az országgyűlés tiszteletbeli képviselője lesz. A kommunista diktatúrában aztán egyre fogy körülötte a levegő, kiszorítják az irodalmi életből: publikálási lehetőségei sorra megszűnnek, betiltják a Vitéz lélek nyomán készült Mezei próféta című filmjét, nem jelenhet meg Bölcső és bagoly című önéletrajzi regénye, színpadra szánt művei megalázó visszautasítások sorát élik. 1949-ben harmadszorra is házasságot köt, felesége a frissen érettségizett fiatal lány, Basilides Aliz. A politikai enyhülés jele, hogy 1953-ban engedélyezik a Bölcső és bagoly megjelenését, s a hatalom rossz lelkiismeretének tudható, hogy ezért a néhány éve betiltott műért kap Kossuth-díjat 1954-ben. 1955-ben tizenegy évnyi távollét után először utazik haza Erdélybe beteg édesanyja meglátogatására. 1956 januárjában érkezik ismét a Farkaslakára, édesanyja utolsó éjszakáján ott áll az ágya mellett. Budapesten megjelenik a két színpadi játékát tartalmazó Kakasok az édenben, bemutatják az Énekes madarat Budapesten. 1956 szeptembere ismét Erdélyben találja. Ott éri a Magyar Írószövetség távirata, melyben értesítik, hogy távollétében társelnökké választották. Tisztjét 1957. április 20-ig tölti be. Az 1956. december 28-i közgyűlésen felolvassa az Írószövetség nevében fogalmazott Gond és hitvallás című közös nyilatkozatot. Az elkövetkező években novelláskötetei és a Szirom és boly című regénye mellett megjelenik összegyűjtött színpadi játékainak két kötete, az Akaratos népség.
1965 őszén romló egészségi állapota miatt egyre többször szorul kórházi kezelésre. Karácsonykor feleségül veszi Bokor Ágotát. 1966 januárjától már nem hagyja el a Kútvölgyi kórházat, ott diktálja le ifjú feleségének a Vadrózsa ága című utolsó művét. 1966. május 26-án hal meg. A budapesti Farkasréti temetőben búcsúztatják, és kívánsága szerint Farkaslakán, szülőfalujában helyezik örök nyugalomra, június 10-én. Sírja ma is ott áll a farkaslaki katolikus templom árnyékában, két cserefa között, s rajta az író végakarata szerinti felirat:

“Törzsében székely volt,
fia Hunniának,
hűséges szolgája
bomlott századának”

1972 óta pedig a „tonnás hegyibeszéd”, Szervátiusz Jenő és fia, Tibor emlékműve is hirdeti Tamási Áron emlékét.